Megszívlelendő gondolatok az előttünk álló évre - A hódmezővásárhelyi Jobbik jókívánsága a 2012-es évre

Bort, búzát, békességet, avagy legyen sorsfordító esztendőnk.

Egy újabb esztendő áll előttünk. Hétköznapi gondokkal, kihívásokkal, megoldandó feladatokkal, egyéni küzdelmekkel, a megélhetőség nehézségeivel kell szembenéznünk a 2012. évben is. S hogy a kellő erő megvan-e bennünk, az csak rajtunk múlik.
Örökletesen megvan, hiszen így tették ezt őseink is, annak rendje és módja szerint, megvívták önmaguk harcát a magmaradásért, hogy Istentől kapott elegendő erővel megáldva nem is akármilyen megélhetőséget teremtsenek nemzetük számára, hogy mi utódaik erősek legyünk, hogy egységes és egyetlen célunk legyen: a nemzet jóléte, amely érzelmileg egyénenként is felemelő érzést nyújt, büszkeséggel tölt el. Mert oly szépen tudjuk, hogy minél egységesebb, erősebb egy nemzet, annál nehezebben igázható le és annál nehézkesebb az elbátortalanítása, megfélemlítése.
Ősmagyar kultúránk, vallásunk, hitünk a tisztaságot hordozza magában. Majdhogynem prófétai hittel élve teljes meggyőződéssel hiszem, hogy mi magyarok nem jöttünk sehonnan, mert a mi őshazánk a Kárpát-medence, és hogy sokkal több, mint kétezer éve itthon vagyunk! Ebben kell egymást megerősítenünk, ebben kell hinnünk, hogy tiszta lélekkel tekinthetünk vissza múltunkra, hagyományainkra, varázslatos történeteinkre, gyönyörű gazdag hitvilágunkra és mindezek alapul szolgáljanak jelen megélhetésünkhöz.  
Talán nagyon régen nem volt ilyen nehéz, kilátástalan, szomorú és egyhangú életvitelben részünk. A megélhetés az, amely minden ember számára létfontosságú, s amely Isten által adatik meg és amelyet valójában holmi földi törvény nem bírálhat felül. Ezt okvetlenül tudnunk kell.
Életünket, egyéni és nemzeti felemelésünket nem vezérelheti semmiféle politikai hatalom. És akkor miért van mégis, hogy úgy viselkedünk, mintha nem is itthon volnánk, mintha szégyellnénk mivoltunkat, miért gyengülünk el, miért van az, hogy fejünket lesütve, némán engedelmeskedünk önkényesen felállított hatalom igazságtalan játékának, s hogy mozgatható bábjai vagyunk a hatalom színpadán eljátszott tragikomédiának?
Hiszen mi itthon vagyunk. A saját életünk fölötti uralmat és egyensúlyt csak és kizárólag magunknak engedjük meg, senki másnak nem. Mert ha látják, hogy megfélemlíthetővé válunk, meg fognak félemlíteni, meg fognak vezetni bennünket.
Meg fogják követelni tőlünk, hogyan viselkedjünk, hogyan hajtsunk fejet például munkaadónk előtt. Kegyelmes munkaadónk nem érdemeinkre, rátermettségünkre, értékeinkre fog rávilágítani, hanem a megfélemlítésünk által használja ki bátortalan bárgyú tunyaságunk, hogy azt tehesse meg velünk, amit kénye kedve szerint akar, s ha csak egy leheletnyi gondolattal is megpróbáljuk kellően elgyengült érveink megvédeni, rögtön ránk rivall, hogy százan várnak sorukra, hiénaként lesve „jól megbecsült kegyes helyünket”.
És meg fogják szabni, hogy milyen kulturális eseményeken vegyünk részt, mert ők nálunk jobban tudják, hogy számunkra mi értékes, mit jelent az igazi hiteles irodalom, művészet, magyar színház, vagy éppen azt is meg fogják mondani, hogy milyen eseményeken ne vegyünk részt, mert tilos, mert esetleg nem a hatalom íze szerint derít fényt az igazságra.
És meg fogják szabni, hogy milyen iskolába írassuk be gyerekünket, s hogy gyerekünknek ki legyen a padtársa, s hogy mit tanulhat, hogyan, milyen ütemben és milyen keretek között, egyéni sajátosságaira, esetleges gyengeségeire, vagy ellenkezőleg, kimagasló tehetségére fittyet hányva.
És meg fogják szabni, hogy melyik bankhoz kell bekopognunk, hogy felvehessük minden hónapban munkabérünket, amellyel lassan kizárólag egyik napról a másikra élhetünk meg, és távolabbi célokat még álmunkban sem merünk megfogalmazni, gyerekünknek egyre gyakrabban kell azt mondanunk, hogy ebből bizony „nem telik” arra, amit szeretne.
Sajnos egyre inkább nem telik és egyre inkább azt látja gyerekünk, hogy apja, anyja reggeltől estig dolgozik, és még sincs mit aprítani a tejbe. 
S a gyerek azt is látja, hogy a szülő mélabús és kedve sincs beszélgetni, megbeszélni a hétköznapok gondjait, s hogy becsületes munkája révén, legyen szakképzett munkás vagy értelmiségi, úgy sem tud mit kezdeni a modernkor kihívásaival, mert nem bír megküzdeni az anyagiakkal vívott harccal, mert nincs elég pénze, mert elfogy jóval fizetés, azaz időnap előtt és szélmalomharcot vív a hétköznapokkal.
És ha évekkel ezelőtt a szülő belevetette magát bármilyen deviza alapú lakáshitelbe, azzal a reménnyel, hogy legyen egy fedél a feje fölött, és most valamilyen megoldásra vár, netán a végtörlesztés lehetőségén gondolkodik, hát valóban van min, hiszen legkönnyebben akkor élhet a lehetőséggel, hogyha vannak olyan megtakarításai, amellyel visszafizetheti a hitelt. Eszelős megoldás! Csakhogy, lássuk be őszintén, egy húsz-huszonöt évre devizahitelt felvett, átlagkeresettel rendelkező magyar számára, kinek havi törlesztő részlete az utóbbi években lassan már a Nagy Göncöl csillagait súrolta - olyan nagyon sok megtakarítása a szalmazsákjában nem lehet…
És mi van, hogyha gyerekünk azt a megélhetési képet festi le magának, hogy a tisztátalan, hazudozó, másokat megcsaló, a magyar nemzetből és a magyar hazából gazdagodó, alattomosan eszelős politikus vagy az őt kiszolgáló galád üzletember életvitele az egyetlen lehetséges formája a módos megélhetésnek? Nem volna ez nagyon szomorú és mindez nem a mi hibánk lenne?
Nem szégyellnénk magunkat érte, hogy nem tettünk semmit ennek megakadályozásában, hogy csak megvonogattuk vállunk, azt mondván, ez nem a mi dolgunk, vagy elfordultunk, vagy éppen szemérmetes Erzsók módjára lesütöttük szemeinket, elkerültük egymás pillantását, nem mondtuk ki a mélyről fakadó egyéni fájdalmainkat, és megtakarítás helyett az igazságot temettük a szalmazsákjainkba?
S nem fájna ez igazi nagyjainknak, akik teljes hittel és lélekkel tettek annak érdekében, hogy megtisztítsák a hazát, hogy felemeljék, hogy eltakarítsák az álnok uralmat, s amelyet csak és kizárólag Isten tiszta támogatásával tudtak megtenni, hogy tovább élhessen a nemzet?
Kötelességünk tudni, hogy mi vagyunk felelősek azért, hogy kit választunk, és kinek engedjük meg, hogy vezetőnkké váljon, hogy bizonyosak legyünk abban - miután megválasztjuk, nem fordul ellenünk, hanem értünk, miattunk vállalja feladatát és az általa felvállalt feladatot hivatásnak tekinti és nem népe csúnya átverésének lehetőségét látva benne, önös meggazdagodás céljából.
És újra meg újra újuljon és merüljön fel bennünk a gondolat, hogy mi itthon vagyunk, hogy mi vagyunk az erősek, mi, akik a saját terhünkkel küszködünk, tulajdonképpen mi visszük a nemzet keresztjét, és mi, a saját kis portáinkon kívül és belül - vagyunk azok, akik csekély, olykor apróságnak tűnő gondjainkkal, de egyéni sajátosságokkal ellátottan történelmet írunk és nem is akármilyet: a magyar történelmet.
Legyen ez az újesztendő jó alkalom arra, hogy gyakrabban beszélgessünk, találkozzunk egymással, merjük felvállalni gondolatainkat, nézeteinket, merjük kimondani és megbeszélni gondjainkat, figyeljünk egymásra és mondjuk el, mi nyomja szívünket, lelkünket, mert ezáltal tudjuk előrébb vinni, felemelni közös dolgainkat.
És ugye, nem szeretnénk megvárni azt, hogy megszabják: mit gondoljunk, mit érezzünk, és mit valljunk hittel és lélekkel magunkénak?
Egészségben, szeretetben és kegyelmekben gazdag Új Esztendőt kívánva mindnyájunknak,
Kovács Sándor
a Jobbik hódmezővásárhelyi alelnöke                                                                
                                                               Hódmezővásárhely, 2012. január 1.
forrás link:KATT RÁ

0 Megjegyzések

Hirdetés